Az ok, amiért nekikezdtem ennek a posztnak az, hogy tegnap láttam a Catching Fire előzetesét. Kevés olyan film van, aminek igazán lázba tud hozni az előzetese és csak még izgatottabbá tesz, de az Éhezők viadalának esete egészen más.
Na de, kezdjük az elején.
Nálam általában 3 féle képpen történik a könyv választás. Egy: annyit találkozom vele az interneten, hogy kedvet kapok hozzá és megveszem. Általában beválik, de előfordul, hogy pár év múlva már fogom a fejem tőle... Kettő: Megnézem a filmet, mert éppen szintén nagy körülötte a felhajtás és utána veszem meg a könyvet. Arról tudom, hogy igazán jó a történet és nem uncsi, hogy a sztori ismerete alapján is izgalmasnak találom a könyvet, nem unom el magam és ugyan úgy magával ragad.
Három:Megtetszik a borítója. Nem szép dolog, de én sokkal szívesebben veszek elő egy jól kidolgozott borítójú könyvet, mint egy csúnyát. Meglátom, megtetszik, beleolvasok a tartalomba és megveszem. Tény és való, hogy nem egy jó módszer és az esetek kis részében válik csak be, van ilyen könyvem, ami azóta is csak áll a polcon.
Nos az életem "nagy klasszikusait" mint a Harry Pottert (amit nemrég kezdtem újra) és Az Éhezők Viadalát a második módszer alapján választottam ki. Na jó, igazából a második sorozat még a csapból is folyt és nehéz volt ellenállni neki. Szóval biztosra mentem és először megnéztem a filmet és a nagy lendületben a trilógiát a karácsonyfa alatt találtam és nagyjából egy hét alatt végeztem is mind a három kötettel úgy, hogy közben eleget tettem ünnepi kötelességeimnek és hagytam, hogy a család agyonverjen Scrable-ben.
A könyvekről. Az elsőt még úgy ahogy megúsztam könnyek nélkül, de a másik kettőnél mér nem volt ilyen egyszerű dolgom. Kegyetlenek és ezt nem jó tulajdonságként mondom, hanem tényleg azok. Egyszerre gyűlöltem és imádtam olvasni. Ittam minden egyes szót és elborzadtam a gondolaton, hogy ez a jövőben akár meg is történhet. Nem volt nyugtom és nem tudtam úgy letenni egyszer sem, hogy az izgalmas részen túl vagyok. Folyamatosan pörögnek az események én pedig kapkodtam a szemem, nehogy kihagyjak egy betűt, miközben már a következő sort olvastam. Ha végre úgy éreztem, hogy lelassul a történet és egy kis pihenés jön az író megpendített egy mondatot és onnantól fogva a következő oldalakon keresztül nem is tudtam másra gondolni, vártam, hogy bekövetkezzen. Nem tudta aludni, mert ezzel álmodtam, csak ez járt a fejemben. Az utolsó kötetnél folyamatos sírhatnékom volt és miután végeztem mindegyikkel napokig be voltam zuhanva és kattogott az agyam. Olyan vége lett, amire nem számítottam, de igazán nem. Olyanok haltak meg, akikről szívből túlélőként akartam olvasni. Az író belopta a karaktereket a szívembe, majd szépen sorban kegyetlen és váratlan módon megölte őket, hogy még nagyobb ellenszenvet érezzek a Kapitólium iránt, hogy bennem is egyre csak növekedjen a gyilkos szándék, ugyan úgy, mint Katnissben. Aki ismeri a történetet, az szerintem tudja miről beszélek, aki pedig nem...nos az induljon és vegye meg, mert egy olyan élményt ad, amit mindenkinek meg tapasztalnia ahhoz, hogy átértékelje az életét.
Órákat tudnék beszélni csak egy kötetről.
Három:Megtetszik a borítója. Nem szép dolog, de én sokkal szívesebben veszek elő egy jól kidolgozott borítójú könyvet, mint egy csúnyát. Meglátom, megtetszik, beleolvasok a tartalomba és megveszem. Tény és való, hogy nem egy jó módszer és az esetek kis részében válik csak be, van ilyen könyvem, ami azóta is csak áll a polcon.
Nos az életem "nagy klasszikusait" mint a Harry Pottert (amit nemrég kezdtem újra) és Az Éhezők Viadalát a második módszer alapján választottam ki. Na jó, igazából a második sorozat még a csapból is folyt és nehéz volt ellenállni neki. Szóval biztosra mentem és először megnéztem a filmet és a nagy lendületben a trilógiát a karácsonyfa alatt találtam és nagyjából egy hét alatt végeztem is mind a három kötettel úgy, hogy közben eleget tettem ünnepi kötelességeimnek és hagytam, hogy a család agyonverjen Scrable-ben.
A könyvekről. Az elsőt még úgy ahogy megúsztam könnyek nélkül, de a másik kettőnél mér nem volt ilyen egyszerű dolgom. Kegyetlenek és ezt nem jó tulajdonságként mondom, hanem tényleg azok. Egyszerre gyűlöltem és imádtam olvasni. Ittam minden egyes szót és elborzadtam a gondolaton, hogy ez a jövőben akár meg is történhet. Nem volt nyugtom és nem tudtam úgy letenni egyszer sem, hogy az izgalmas részen túl vagyok. Folyamatosan pörögnek az események én pedig kapkodtam a szemem, nehogy kihagyjak egy betűt, miközben már a következő sort olvastam. Ha végre úgy éreztem, hogy lelassul a történet és egy kis pihenés jön az író megpendített egy mondatot és onnantól fogva a következő oldalakon keresztül nem is tudtam másra gondolni, vártam, hogy bekövetkezzen. Nem tudta aludni, mert ezzel álmodtam, csak ez járt a fejemben. Az utolsó kötetnél folyamatos sírhatnékom volt és miután végeztem mindegyikkel napokig be voltam zuhanva és kattogott az agyam. Olyan vége lett, amire nem számítottam, de igazán nem. Olyanok haltak meg, akikről szívből túlélőként akartam olvasni. Az író belopta a karaktereket a szívembe, majd szépen sorban kegyetlen és váratlan módon megölte őket, hogy még nagyobb ellenszenvet érezzek a Kapitólium iránt, hogy bennem is egyre csak növekedjen a gyilkos szándék, ugyan úgy, mint Katnissben. Aki ismeri a történetet, az szerintem tudja miről beszélek, aki pedig nem...nos az induljon és vegye meg, mert egy olyan élményt ad, amit mindenkinek meg tapasztalnia ahhoz, hogy átértékelje az életét.
Órákat tudnék beszélni csak egy kötetről.
És akkor a filmek, de tudom, éssel nem kezdünk mondatot.
Az első részt úgy néztem meg kétszer is, hogy a könyvet még nem vettem a kezembe, de mégis azt mondom, hogy visszaadta azt a feszült hangulatot, amit a kötet sugárzott magából. Legalábbis számomra biztosan. Kevés olyan film van, ami igencsak megközelíti a könyv színvonalát , de ez mindenféleképpen azok közé tartozik. Annak ellenére, hogy percre pontosan (najó, ennyire talán mégsem) tudom a történetet és, hogy mi mikor következik, nagyon várom már a filmet .
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése